Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisgyermek, akit szülei elvittek a templomba. Először nem értette, miért van ott, miért kéne csendben ülnie, de néhány nagyobb gyerekre felfigyelt; Miért ülnek együtt, fehér ruhában? És ő miért nincs ott? Szülei elmondták neki, hogy ők ministrálnak, segítenek a pap bácsinak.

Eltelt pár év, és a gyermek otthagyva az ovis hittant, iskolába ment. A sok újdonság mellett a szülei is meglepték eggyel: „Ha szeretnél, mehetsz ministrálni.” Hogyne szeretne! Őket nézi évek óta! De… Nem tudta a gyermek, mit kell csinálnia, mire figyeljen viselkedésében. Sokszor mondták a hittanon, hogy a templom Isten és a közösség háza. Nem ülhet úgy egy kitüntetett helyen, hogy bármikor hibázhat! Megkérdezte szüleit, de ők sem tudtak sokat segíteni. „Ülj szépen, csendben, és figyeld a nagyobbakat!” Azonban volt egy remek ötletük. Elvitték gyermeküket szombat délelőtt a plébániára, ministráns gyűlésre.

Ott alkalma nyílt a gyermeknek megismerkedni a ministránsokkal, és szép lassan megtanulta, mi miért történik az oltár körül, és megtanulta, mit kell tennie. Hétről hétre ügyesebben ministrált, és megtanulta, hogy amit csinál, nem szerep vagy játék; szolgálat Istennek, amit becsületesen kell végeznie, mindig figyelve, rendesen, de jutalma nem marad el. A hívek elismerő szavai mellett Isten sem hagyja ajándék nélkül.

„Aki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Azt, aki szolgál nekem, meg fogja tisztelni az Atya.”

Jn. 12;26.